Holt, illetve mesterséges nyelvek már korábban is megjelentek a filmművészetben, gondoljunk például csak a Csillagok háborújára, ám az utóbbi időben divatosabbá vált az ilyen stíluseszközökhöz nyúlni. Egyértelműnek tűnik, hogy a rendezők minden esetben egy bizonyos hangulat megteremtése, illetve felerősítése érdekében használják ki az ezekben a nyelvekben rejlő hangulatkeltő, hangulaterősítő lehetőségeket; azonban talán a fenti filmek közül néhányban érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni a mozilátogató számára nem érthető nyelvek szerepét.

Az Avatar által elindított háromdimenziós hullámverés erőteljesen kirúghatja a mozitermek falait, azzal fenyegetve a filmrajongókat, hogy valóra válik a „Mátrix” jövendölése, miszerint a jövőben már nem mozijegyekért, hanem piros tablettáért fogunk sorban állni egy-egy konzumpalota jegypénztáránál. A folyamat kevésbé belátható, de mindenképpen visszafordíthatatlan, a filmkészítők már a spájzban…, akarom mondani az agyunk egyik burkában vannak. De miképpen jutottak idáig?

Látszólag a nyelv nyelvezetté vált. Látszólag érzelmi-emocionális-szenzuális társadalom van, melynek hangulatváltozásait nem az identitás, hanem az indulat és az élmény szabályozza. Pillére, az „én” határhelyzetbe került. Mert ha legalább divatelemek determinálnák az egyéni szubjektivitást, akkor a káosztársadalom nyitott lenne.

Karol Irzykowski lengyel irodalomkritikus, újságíró. Megannyi esztétikai cikke van, és a századforduló után legfontosabb regénye is megjelent, Paluba címmel. Nyüzsgő kulturális életet élt. 1908-tól, Krakkóba költözése után kezdte komolyabban érdekelni a film és a mozi. Közreműködött forgatókönyvek írásában, filmes kritikákat írt, majd 1924-ben kiadták úttörő filmesztétikai kötetét, A tizedik múzsát.